Húha, Nápoly már egészen más világ! A legeurópaiatlanabb Európa, amit láttunk eddig. Hatalmas, összevissza menő forgalom (itt akkor most van jobbkéz szabály? Ez az utca egyirányú?) száguldozó robogósok, dudálás, dudálás. Szűk utcák, az utcákon kint ülő nénik, az utcák sarkán Mária és Pió atya oltárocskák. És Maradona. Mindenhol Maradona. Falfestményeken, ablakból kilógatott zászlókon, pólókon, utcai árusoknál megvehető kis figurákon, tényleg mindenhol.
Este érkeztünk, és alig bírtunk parkolóhelyet találni. Na de nem olyan budapesti belvárosi nincs parkolóhely módon. Itt aztán mindenhol kocsi volt. Több sorban, összevissza, a kis utcák elejét elparkolva, ahol csak egy kis hely is volt, ott már nem volt, mert autó volt. Végül egy garázst választottuk, aztán megszereztük a szobácskánkat Consigliától, aki csak google fordítóval beszélt angolul, de cserébe nagyon kedves volt, és aztán irány a lényeg, a nápolyi pizza. Finom volt. Otthon is finom. Csak ott háromszor ennyibe kerül. Itt az a csoda, hogy itt ez az alap, nem csak a menő (manu) pizzázóban van ilyen, ez a pizza king-es pizza is, ilyen finom. Tényleg street food. Nem valami túlmisztifikált kézműves varázslat.
Másnap rapid turné Nápolyban, de tényleg rapid, kicsit sajnos elszámoltuk magunkat, de lehet Ambrus nem is bírta volna ezt a káoszt tovább (ide extrovertált emberek valók), de azért így is belefért vagy hat templom - minden utcasarkon van egy Szent István bazilika -, egy pár vár, és még a tengert is láttuk, meg rajta a háznyi luxushajókat. Én nem hittem el, hogy ezek hajók. Akkorák, mint az óbudai faluház. Mint a mol torony. Hatalmasak. Na majd egyszer ha nagyon sok pénzem lesz…
Nápoly után levezettünk Pompeibe. Sajnos a Vezúvra felmenés is kimaradt, mint a komp-vonat, több idő kellett volna ide délre, de nem volt. Vissza kell majd jönni.
Felüdülés volt, hogy Pompeiben teljesen másféle dolgokat kell nézni, mint Firenzében. Más korszak, másféle látnivaló. Körülvesz, végig kell járni, felfedezni, nem lehet csak megállni előtte. Eszméletlen, hogy miket csináltak ezek a rómaiak. (Dilisek, mondaná Asterix) Ha nem lenne ilyen romos, laknám. Volt zebra az utcán, volt streetfood, bolt, graffiti, minden. El lehet bolyongani egy egész napot, és a felét se látja az ember. A lényegesebb dolgokat azért megnéztük: láttunk sok lakóházat, voltunk a gymnasiumban, a fórumon, sőt, még a bordélyban is. Ez például annyira autentikusan volt megcsinálva, hogy első próbálkozásunkkor tényleg kijött a madam veszekedni velünk, hogy álljunk vissza a sorba. (Na jó, igazából csak egy turista csoport vezető volt. A turista csoportokat amúgy hivatalosan is a legesküdtebb ellenségeinkké, a nemeziseinkké fogadtuk. Buták, lassúak, ténferegnek, elállják az utat.) Második próbálkozásra már szerencsére tök üres volt a hely, és meg tudtuk nézni a kis fülkéket, ahol 2000 évvel ezelőtt ment a boogie. Még kis fali ábrák is segítették a tudatlanokat, hogy akkor mit is kell itt csinálni.
A legszebb viszont a villanegyed volt. Tengerre néző, lépcsős teraszok, sok-sok szobás házak, gyönyörű, misztikus falifestmények. Hát, régen is sokkal jobb volt a gazdagoknak. Azért a vulkánt sajnos még ők se tudták lefizetni.
A másik hangulatelem a korábbi utunkat álló nőstényfarkason kívül a baljósan gomolygó füst volt, ami egyre inkább kezdett mindent beborítani. Bár végül megállapítottuk, hogy talán nem Vesuvius kezd dühbe gurulni, inkább összeszedtük a sátorfánkat és elindultunk Rómába, ahol végre megpihenünk kicsit.
Live in Pompeii, azaz Zita mint Roger Waters
Pompei színház
Festmény a Misztérium villában
Nápolyi utcakép
Castel Nuovo